HTML Info

Webről, magyarul, mindenkinek

A világ web nélkül, awagy World Without Web

nincs megjegyzés

Visszatekintve mindig úgy tűnik, hogy a technológiai változások a maguk megfelelő idejében következnek be  – a gőzgépek is akkor jelentek meg, amikor szükség lett a gőzgépekre. Ez a legtöbb esetben valószínűleg igaz is, ám gyakran úgy tűnik, alábecsüljük a fejlesztések mögött megbúvó véletlenszerűséget. Ezt illusztrálva megpróbálok felvázolni egy kézenfekvően lehetséges alternatív fejlődéstörténetet, amelyben a World Wide Web sosem alakult ki.

E történelem fordulópontját 1983.84-re tehetjük, amikor a DARPA vezetősége az amerikai Kongresszus elé tárta álláspontját arról, hogy ki(k) férhessen(ek) hozzá az internethez.  Az egyik álláspont az volt, hogy csak a kormányzat által támogatott, feljogosított kutatóprogramok tagjainak legyen hozzáférése. A DARPA azonban szélesebb, messzebbre látó vízióval rendelkezett; el tudták képzelni, hogy a széleskörű internethasználat hová vezethet évtizedek alatt. Látták az internetet alkalmilag, véletlenszerűen használók által erjesztett, kaotikus kultúrát, ami valóságos technológiai inkubátorként működik: hatalmas Petri-csészeként, amelyből – mint gyöngy a sárból –  a megfelelő pillanatban előbukkan a kincs.

Ez az optimista nézőpont fején találta a szöget: sárból gyöngyként bukkant elő a World Wide Web; az internet-használók tudatos mozgalmaként pedig a nyílt forráskód.

Valószerű lehetőség volt az is, hogy a hálózatközi kutatások megrekednek, vagy megmarad akadémikusok játékának vagy akár a laboratóriumi demonstráció szintjén. Ugyanakkor egyre növekvő igény mutatkozott a széles kört lefedő digitális kommunikációra, ám ezeket akkor csak az internet előtti szolgáltatók voltak képesek nyújtani: a CompuServe, az AOL, és a Genie. Néhányan emlékeznek csak rájuk – mivel a web úthengerként taposott át rajtuk a 90-es évek vége felé – de a web a TCP/IP-ből és a hálózatközi adatcseréből született. Ezek nélkül nem lett volna web, és web nélkül…

Isten hozott a fallal körülvett kertek világában. A digitális univerzum nem más, mint a CompuServe, az AOL, és a Genie által üzemeltetett, egymással versengő hűbérbirtokok csoportja. A későbbi versengőknek harcba kell szállni a korábban a piacon levőkkel, hogy nekik is teremjen babér. Minden hálózatnak saját protokollja van, saját címzési szabályai vannak, és csak saját szigorúan zárt szoftverjeiken keresztül érhetők el. Azokat a szolgáltatásokat használhatjuk, amelyeket a szolgáltató kínál – semmi mást.

Csak a szolgáltató által biztosított módon használhatjuk az e-mailezére vagy az azonnali üzenetküldésre szolgáló szoftverünk megfelelőjét, de csak azokkal a partnereinkkel, akik azonos szolgáltatót választottak. A szolgáltatók közötti átjárók akadoznak, ha egyáltalán léteznek; néhány szolgáltató megpróbálja vonzóbbá tenni szolgáltatásait, mások úgy gondolják, csak kis hálózatot tartanak fenn és kívülről azt is elérhetetlenné teszik. Egy csomó “read only” átjáróba botlunk, amelyek áthúznak ugyan tartalmakat más hálózatokból, de a mienket nem engedik át; az ilyen piócáskodó szolgáltatót a többiek általában blokkolják. A felhasználót így vagy féltucat különböző előfizetés megvásárlására kényszerítik.

A felhasználói tartalommegosztás kezdetleges formái – a tárhelyek – szinte nem is léteznek; ezek drága prémium szolgáltatások, nem is elérhetők minden hálózaton, használatukat a felhasználási feltételek korlátozzák: a szolgáltató csak olyan tartalmakat tűr meg, amelyek illenek profiljához. És még egyszer: ezek a tartalmak is csak a saját hálózaton belülről elérhetők. Nincs linkelési lehetőség a szolgáltatók hálózatai között. És természetesen nincsenek keresők sem.

Még a falakon belül sem biztos, hogy lehet linkelni, mivel az URI-kkal indexelt univerzális dokumentumláncolat modellje ki sem lett fejlesztve. Ilyen ötletek szórványosan korábban is felmerültek, ide tartozik Ted Nelson Xanadu Projektjének ötlete is, de senki nem értette meg, miért volna ez jó.

Blogok? Felejtsd el! Egy nyilvános napló-, vagy magazin-szerű publikációs formátum akár még elérhető is lehet valamelyik szolgáltatónál, de… linkek nélkül. Természetesen harmadik fél általi blogmotorok sincsenek, se WordPress, se Moveable Type.  Az olvasótábor a falak miatt erősen szegmentált, a szolgáltatók erős kontrollt gyakorolnak a tartalom fölött; ha a közzétett bejegyzés nem felel meg az elvárásoknak, a szolgáltató – üzleti érdekei védelmében – a közzétevőt azonnal blokkolja.

Az idő előrehaladtával a kisebb szolgáltatók fokozatosan összeolvadnak vagy kiszorulnak a piacról. Ez egyrészt ugyan csökkenti azon fiókok számát, amelyekre a felhasználóknak szükségük van, másrészt azonban erősíti a kevés nagy szolgáltató cenzorális lehetőségeit. Az elérhető szolgáltatások száma ahelyett, hogy az idők során bővülne, egyre kevesebb lesz. Felébred ugyan a nosztalgia a korai idők után, de reménytelen – a nagy szolgáltatók szerint a kis területet lefedő szolgáltatások nem profitábilisek, mert nincs elég felhasználó, aki eleget fizetne értük.

Legyen akár 2011, ha online zenehallgatásra vagy filmnézésre jelentenénk be igényt, azt azon pillanatban elutasítanák; nincs hozzá megfelelő sávszélesség, mivel az internet boom és a vele járó átviteltechnológiai fejlődés nem történt meg. A hálózati eszközök generációkkal fejletlenebbek, és sokkal lassabban fejlődnek, mert a piac nagyságrendekkel kisebb. Csak a szövetségi kormányzat és a vele közvetlenül kapcsolatban álló szervezeteknek jut nagy sávszélességet biztosító infrastruktúra, a kovácsjánosoknak csak X.25 vagy még rosszabb marad.

Okostelefonok? Google? Pandrora Rádió? Fájlmegosztás? Facebook? Csak álom… Nem csak az elmaradott infrastruktúra teszi lehetetlenné létrejöttüket, hanem az elvi alapvetések is hiányoznak.

A hacker kultúrának létrejön valamilyen felismerhető verziója, de számosságuk megtöbbszöröződése – ahogy az a 90-es években megtörtént – elmarad; néhány elszánt számítógépőrültre korlátozódik, nem többre, mint ahányan annak idején a USENET segítségével rövidke kódokat csereberélgettek. Nem lenne Linux sem, mert nem volna internet. Az olcsó és gyors kommunikációs módszer nélkül, amely a nagy nyílt forráskódú projektek háttértámogatásához szükséges, a nyílt forráskódú szoftverek tára kimerülne a néhány soros játékokban.  A verseny nyomása nélkül a kereskedelmi operációs rendszerek és alkalmazások még inkább uralkodnának fölöttünk. Nem mindenki számára alakul rosszul a világ: van helyük az utazási ügynökségeknek, és ebben a jövőben nem ismerjük a levélszemét okozta problémát; ez talán az egyetlen előnye a szolgáltatók oligopóliumának. Ám összehasonlítva az általunk ismert internettel, a kép roppant barátságtalan.

Ha az online hirdetések rendszerét visszataszítónak tartjuk, képzeljük el, mi lenne, ha a hirdetéseket a szolgáltató által biztosított, hozzáférést lehetővé tevő szoftver tolná a képünkbe – és nem választhatunk alternatív böngészőt, nincsenek popup blockerek, nincs menekvés. Ebben az alternatív történelemben a hackerek egy csomó időt tölthetnének el “univerzális” (a szolgáltatók közötti átjárhatóságot lehetővé tévő) kliensek kifejlesztésével, lehetővé téve a felhasználó oldali szűréseket, amire a szolgáltatók üzleti modelljük fenyegetettségét látva “a biztonság érdekében” megváltoztatnák a hozzáférési protokollt – minden kliensfrissítéskor. Kódvisszafejtett kliens használata a felhasználói feltételek megsértésének minősülne, és a szerződés felbontásával járna.

Azon kevesek, akik megpróbálnának nyíltabb, nyilvános hálózatot létrehozni, rohadék anarchistaként kirekesztettekké válnának, mint a gyűlőletcsoportokat létrehozók és a gyermekpornót terjesztők. Ők egyébként is kudarcra ítéltettek: a gazdasági és technológiai alap, amely álmaikat szárba szökkentette volna, nem létezik.

Így is történhetett volna.  Ám a jelen jobb végkifejlete nem volt elkerülhetetlen.

Via esr.

Írta: htmlinfo

2011. 07 19 at 7:51 pm

Kategória: Vélemények

Címkék , ,

Megjegyzés hozzáfűzése